Egy születés története egy dúlától...

Az alább olvasható írást Betlej-Szurdusz Erika dúla, jógaoktató tette elérhetővé a számomra és a blog olvasói számára:

A dúla keze, amely az erőt adja

2006. december 11. hétfő, 00:00

Csütörtök délután negyed 4-kor kísértük le Emmát a szülőszobáról - megszületett gyönyörűen és egészségesen 3. kislánya, Noémi.

Zita ekkor hívott fel először: úgy veszi észre, kijött a nyákdugó, és rendszertelen, de határozott kontrakciókat érez. Abban maradtunk, hogy egyelőre még nem jönnek be a kórházba, de ha bármi változik, felhívnak. Közben elbúcsúztam Emmától és elindultam haza. Emma még megkért, küldjek a prímlistára egy levelet, hogy megszületett a kisbabája. Otthon ugyan már elég fáradt voltam, ugyanis hajnali kettőkor keltem, de gondoltam, mielőtt még lepihenek, megírom a levelet. Még a gép előtt ültem, amikor újból megszólalt a telefonom.
Zita hívott, hogy elkezdett szivárogni a magzatvize, és erősödnek a kontrakciói is, most már hívja az orvosát. Mondtam neki, hogy szerintem pont ügyeletes, mert ma találkoztam vele, és kedvesen mosolyogva rám köszönt. Zita ennek nagyon örült. Nem telt bele 5 perc sem, visszahívtak, hogy elindulnak a kórházba. Ekkor már tudtam, hogy még egy hosszú nap áll előttem, és boldogan elkezdtem visszapakolni a dúlatáskámat. Fél óra múlva hívott Zoli - Zita férje -, hogy induljak el, már két ujjnyi a méhszáj. Sajnos az alternatív szülőszoba foglalt volt, ezért egy egyágyasban vártak.

a kép illusztráció

Zita tűzpiros köntösben fogadott, elmondta, hogy 3-4 percenként jönnek a méhösszehúzódásai, és elég erősnek is érzi őket. A kontrakciók csak jöttek és jöttek.Zita mindannyiszor a falnak dőlt és lábujjhegyre állt. Úgy láttam, mintha nagyon megfeszítené a testét, mintha görcsös lenne. Rá is kérdeztem, és mondta, hogy igen, úgy érzi, hogy nem tudja jól kezelni a fájásokat, nem számított rá, hogy ilyen erősek lesznek. Ekkor javasoltam, hogy tegyünk be egy kellemes zenét és próbáljunk meg egy kis masszázst. A zenének csodálatos hatása volt, reggelig már le sem állítottuk. Kipróbáltunk többféle masszírozást, míg végül is Zitának az esett jól, ha minden egyes fájás alatt Zoli két oldalról erőteljesen összenyomta a csípőjét, én pedig a keresztcsontját nyomtam teljes erővel. Hihetetlen energia kellett ehhez, sokkal fárasztóbb volt, mint a masszírozás, főleg, miután Zita rájött, hogy a fájásszünetekben is csináljuk, mert az olyan jó. Így egy percnyi pihenőt sem hagyott nekünk. Azért volt, amikor csak az egyikünk csinálta, hogy a másik tudjon kicsit pihenni. Érdekes volt, hogy sokszor két fájás között sem lazult el teljesen, valamennyi feszülést akkor is érzett a méhében.

Valamikor bejött az ügyeletes szülésznő, hogy megnézze, mennyit tágult a méhszáj, érdemes-e már behívni a választott szülésznőt. Szépen tágult, úgyhogy fel is hívta Évit, hogy jöhet. aki nemsokára meg is érkezett, megvizsgálta Zitát, ám ettől fogva a tágulás valahogyan leállt. Órák teltek el, hogy a méhszáj nem változott semmit, pedig Zitának 2 percenként masszív kontrakciói voltak. Kipróbáltunk több pózt is, járkált, labdára is ült, nyomtuk, masszíroztuk, simogattuk, majd előkerültek a homeopátiás golyócskák is, de nem haladt. A történet folytatásához katt ide

Ekkor hozta az orvos először szóba, lehet, hogy egy kis infúzióval rá kellene segíteni. Zita még fél óra türelmet kért. Egy nagy labdával bevonultunk a zuhanyzóba, ráült, és közben engedte a meleg vizet a hasára. Légzéstechnikával és meditációs hang kiadásával fantasztikusan leírta a fájdalmakat, nekem egy pillanatra a fájdalomcsillapító is megfordult a fejemben, szerencsére az ő fejében nem. Fél helyett háromnegyed órát kaptunk, majd jött a következő vizsgálat. Az eredmény: semmi változás. Valószínűleg tudat alatt lehetett még benne valamiféle gát,ami miatt nem tudta elengedni a babát. Megkapta az  oxitocint.

Úgy látszik valamiért erre volt szüksége, mert hamarosan székelési ingert kezdett el érezni. A méhszáj már majdnem el is tűnt, de a baba nem volt eléggé lent. Ekkor javasolta az orvos, hogy három fájást az egyik, majd hármat a másik oldalán fekve csináljon. Ez nehéz munka volt, de Zita hősiesen csinálta . Közben Zolival együtt, mindent megtettünk, amit csak kívánt. Végre eljött az idő, elkezdhette nyomni a babát. A szülésznőtől megkérdeztem, ha elkészítem a gátmasszázs olajat, fogja-e használni. Mondta, hogy természetesen.

Aztán vártuk a babát. Zita nagyon sokat nyomott, de a fejecske nagyon lassan haladt előre. Több pozíciót is kipróbált, nyomott ülve, fekve, négykézláb, de az idő csak múlt, és a baba csak minimálisan haladt előre. Fantasztikus volt, hogy az orvos végig hihetetlenül nyugodt, és türelmes volt, sőt még a meditációs zenét is elkezdte dúdolni. Az órára tekintve, kicsit ijesztő volt, hogy már majdnem egy óra eltelt a kitolás kezdete óta. Bíztattuk Zitát és próbáltunk neki hitet, és erőt kérni, hogy végig tudja csinálni. Nedves ruhával letöröltem a verejtéket a homlokáról és csodáltam, hogy hihetetlen energia, és elszántság van benne, amivel meg akarja szülni Kristófot. Csodálatos volt látni, a tökéletes összhangot Zoli és közte, ahogy együtt küzdöttek a kisfiúkért. Zoli pontosan úgy fogta, úgy tartotta, ott simította, úgy szerette, ahogy azt Zita kívánta. Nagyon érdekes volt, hogy egy alkalommal, amikor Zoli egész testével átölelte, és megtartotta őt, egy pillanatra idős nagymamaként és nagypapaként láttam őket, amint egymás mellett leélve egy életet, a búcsúhoz közeledve ugyanígy átölelik egymást. A születés és a halál milyen közel vannak egymáshoz. Könnyes lett a szemem, lesütöttem, mert nem akartam, hogy sírni lássanak.

Aztán nem is tudom, hányadszorra rugaszkodott neki a nyomásnak, amikor egyszerre csak odahúzta a kezemet a szájához, és harapta, harapta, csak harapta teljes erőből. Hallottam, ahogy ropognak a csontjaim, borzalmasan fájt, de egy dúlának mindent ki kell bírnia, nem tudtam volna elrántani. Amikor elengedte egy fájásszünetben, a kezem ottmaradt a homlokán. Döbbent csend ült a szülőszobán. Mindenki a  véraláfutásos kezemet nézte. A szülésznő zavartan elmosolyodott, Zoli azt mondta:

- Erika, inkább fogom én Zita kezét, jó?

Az orvos pedig felállt, és nagyon gyöngéden és puhán rátette a kezét a kezemre, hogy a segítő kéz ne fájjon. Annyira imádom ezt az embert!

Az egészből, csak Zita nem emlékezett semmire, teljesen magánkívül volt. Ő csak dogozott és küzdött, és most már a kisfia életéért is. A szívhangok mintha gyengülni kezdtek volna. Az orvos döntött: "Most már nem várunk tovább, meg kell születnie a babának. Nem lesz gátvédelem, hanem gátmetszés lesz. És amit ő egyébként soha nem tenne: most nyomni fogja babát - az Ő érdekében." Még utoljára Zita is beleadott mindent, és nagy nehezen, de megszületett a kicsi Kristóf. Lila volt és mozdulatlan, csak feküdt csukott szemmel, mintha nem is élne. Masszírozták, leszívták, de nem reagált rá. Zita már nyúlt felé, hogy a hasára tegye, de most nem lehetett. Kristóf még nem érkezett meg közénk. A köldökzsinórt elvágták, a szülésznő felkapta, és kiszaladt vele a szülőszobából. Mi meg utána. Gyorsan oxigén maszkot tettek rá, és küzdöttek, hogy levegőt vegyen.

Miközben próbáltam teljes erőmmel segíteni neki, eszembe jutott Zita, és visszaszaladtam hozzá. Teljesen egyedül és magányosan, kiterítve feküdt a szülőszobán. Most senki nem gondolt rá, pedig mi játszódhat le ilyenkor egy anya lelkében, amikor nem tudja, hogy él-e egyáltalán a gyereke. Megfogtam a kezét, és akkor, abban a pillanatban meghallottuk kintről a vékonyka kis babahangot, először gyengén majd egyre erőteljesebben

- Anya itt vagyok, élek, ne izgulj!

Mindkettőnknek óriási kő esett le a szívéről. Ekkor behozták Őt, két percre anyja hasára tették, hogy lássák egymást, majd sajnos le kellett vinni az inkubátorba, megfigyelésre.
Zitának ez fájt a legjobban, mert annyira készült a szülés utáni két órára, az ismerkedésre, és ebből így nem lehetett semmi. Potyogtak a könnyei, mikor elvitték Kristófot. Zoli ment vele, és el sem mozdult az inkubátor mellől reggel 9-ig, míg úgy nem döntött a gyerekorvos, hogy minden rendben van, ki lehet venni. Szerencsére nem történt semmi baja, csak a túl hosszúra nyúlt kitolás viselte meg. Utólag sem tudtuk meg, hogy miért alakult így, pedig Zita egy átlagos méretű nő, Kristóf sem volt nagy baba, és a köldökzsinór sem volt rátekeredve.

Reggel, mikor hazaindultam, még bent volt az inkubátorban, akkor már Zita is ott volt, itt búcsúztam el tőlük. Akkor még nem tudtuk, meddig kell bent maradnia, de én láttam rajta, hogy jól van, és nem lesz itt semmi baj. Ezzel vigasztaltam őket is, próbáltam lelket önteni beléjük, mert nagyon el voltak keseredve.

Egy nagyon hosszú, és fárasztó nap állt mögöttem, fizikailag is, lelkileg is ki voltam merülve. De legyen így, és marcangoljanak, szedjenek szét a kismamák,mit bánom én....csak dúla lehessek!

Betlej- Szurdusz Erika